„Tudom, hogy mit akarok igazából karácsonyra.
A gyermekkoromat akarom vissza. Senkitől nem fogom megkapni, tudom.
Tudom, hogy ennek nincs értelme, de elvégre ki beszél értelemről karácsonykor?
Egy régi-régi, távoli gyerekről van szó, és a jelen gyermekéről.
Benned és bennem laknak, szívünk ajtaja mögött várnak,
hogy valami csodálatos dolog történjék.”





A mindennapjainkban, ha valami nem úgy történik, mint ahogy szeretnénk, durcássá, dacossá, flegmává válunk. Ilyen gondolataink támadnak: „már csak azért sem…”, „miért pont én?”



Magunk is meglepõdünk ezeken a reakciónkon, hisz meglett felnöttként szó szerint gyerekesen viselkedünk.

Igen, ilyenkor kapcsol be a sebzett gyermeki énünk.



A legtöbb jelenbeli stresszünk, elakadásunk, indulatunk nem elsősorban a jelenlegi felnőtté, hanem azé a kisgyermeké, aki egykor nem értette és így nem tudta feldolgozni azt, ami vele, körülötte történt. Reagált akkor és ott valahogyan (ösztönösen sértődötten, durcásan, követelőzően, félelemmel, indulatosan) és aztán felnőttként hasonló helyzetekben ugyanezt ismétli, hiszen ezt tanulta meg, ezt ismeri. Akkor is így viselkedik az ember, ha egyáltalán nem emlékszik a gyermekkori sértettségére, de az agysejtjeiben elraktározódott az élmény, és ha nem dolgozta fel annak idején, csak arra vár, hogy egy új történet felélessze azt a hasonló érzést, amitõl újra tehetetlenné válik.

A gyógyulásunk feltétele mint mindig, mi magunk vagyunk. Egy felnőtt embernek megvan a lehetősége, hogy az önmagában élő belső gyermeket szeresse, dédelgesse és elfogadja olyannak, amilyen.